1. Training

Hajnalban kelni nem a legkellemesebb, de sajnos nem tehettem mást. Takarómba burkolózva ültem fel az ágyamban, és próbáltam a lehető legkevesebb hideg levegőt beengedi az alá. Mindezek ellenére így is majdhogynem vacogtam, amíg eljutottam az ajtóig, ahol aztán egy hirtelen mozdulattal ledobtam a földre a hatalmas anyagot, felrántottam viszonylag halkan az ajtót és kimentem a mosdóba. Hajnali ötkor nem szerettem volna felébreszteni senkit, de nem volt jobb módja, hogy magamhoz térjek. Szemeim összeragadtak a csipától, így csak hanyagul megdörzsöltem és úgy próbáltam megszokni a kora reggeli fényviszonyokat.

A hideg arcon csapott, ahogy a folyosóra kiléptem. Balra az ajtó melletti fogasról felkaptam köntösöm, majd azzal együtt folytattam utam lefelé. Hallottam anyukám szuszogását és férje horkolását a szomszéd szobából, így elégedetten konstatáltam, nem riadtak fel reggeli ébredési rutinomra. A lépcső nyikorgott talpam alatt, hiába osontam lábujjhegyen, és bár tudtam, hogy valószínűleg mélyen alszik mindenki, vissza kellett fojtanom magamba pár káromkodást.

Leérve a földszintre egyből a konyhába vezetett utam, hogy egy pohár vízzel öblítsem le száraz torkomat.

Szokatlan módon a fürdő a konyhából nyílt, így minden alkalommal át kellett sétálni az egész házat, még ha csak kezet akartam mosni, akkor is. A mosdóba beérve rögtön a csap felé fordultam és a felette lévő tükörben bámultam fáradt tekintetembe. Sötét karikák a szemem alatt, gyűrött bőr, kócos haj... Ennél rosszabbul se nézhettem volna ki. Talán, ha be is lenne verve a képem, még meg is ijedtem volna magamtól.

Gyorsan megmostam az arcom hideg vízzel, ezzel talán kicsit jobb formába hozva bőrömet, majd vizes kezemmel átfésültem hajamat pár húzással. Bár a bőrömet még mindig puffadtnak és gyűröttnek éreztem, sokkal jobban tetszett a látvány, mint egy perccel ezelőtt. Miután kipiszkáltam az összes csipát a szememből, leporoltam minden kihullott szempillát és a fülemet is megpucoltam, egy sóhaj kíséretében inkább elfordultam a tükörtől. Ennél jobb már úgysem lesz.

Mindezek után visszaosontam a szobámba, magamra kaptam egy farmert és egy bordó „v” kivágású felsőt. Ez tetszett a legjobban ezen a munkahelyen. Minseok magasról tett arra, mit viselünk, amíg nem valami szakadt gönc van rajtunk. A pulcsimat már a tükör előtt vettem fel, hogy magamban értékelhessem az összképet. Tetszett a végeredmény, nyoma sem volt annak a fáradt, puffadt arcú Baekhyunnak, aki pár perce nézett vissza rám a fürdőszoba tükrében. Végül magamra öltöttem a legfontosabb kiegészítőmet; a mosolyomat. Akármilyen korán is volt, akármennyire is utáltam hajnalok hajnalán munkába menni, a pozitivitásom nem hagytam hátra.

Fél hat múlt, a kávézó előtt állva vártam, hogy megjelenjen az a bizonyos fiatalember, aki tegnap jelentkezett hozzánk, de nyomát se láttam. Az ajtónak támaszkodva néztem jobbra-balra, hátha meglátom valahol a magas srácot, azonban egy macskán kívül egy árva lélek sem volt a közelben. Hivatalosan tíz perc múlva el kell kezdenünk a nyitást, hogy hatra kész legyünk mindennel, de gondoltam előbb jövök, mivel egy embert betanítani több időbe telhet. Úgy látszik Chanyeol - ha jól emlékszem - nem így gondolta.

- Elnézést - hallottam meg egy mély hangot mögülem. Azonnal hátra kaptam a fejem, a hidegtől vacogó fogaim hirtelen megálltak a remegésben és ajkaim elnyíltak egymástól megilletődöttségemben. A magas, majdhogynem százkilencven centis barna hajú fiú heves hajolgatások közepette kért bocsánatot a késésért, pedig, ha úgy vesszük csak én jöttem korán. Tenyerét összedörzsölve egy szégyenlős mosollyal az arcán nézett mindenfelé, csak a szemembe nem. Nem tűnt túl összeszedettnek a természete, főleg ezekben a korai órákban. Bár egyetlen pillantásból nem könyvelhettem el őt hanyagnak, azt a sapkát a fején igazán megigazíthatta volna. Fekete haja kócosan lógott ki a sötét anyag alól, amit éppen, hogy csak nem fújt le a szél.

- Óh, Chanyeol, igaz? - nyújtottam felé a kezem, hogy bemutatkozzak. - Byun Baekhyun. - Fáradt tekintete először kézfejemre terelődött, onnan pedig lapos pislogások kíséretében haladt feljebb, kabátom gombjain, ajkaimon keresztül fel a szemeimig.

- Park Chanyeol. Örülök a találkozásnak – illesztette kézfejét enyémbe, mire bőröm szinte vibrálni kezdett forró tenyerének érintésére. Mintha eddig fel se tűnt volna, mennyire kicsik is kezeim, most annál jobban zavart, hogy az övé ennyivel nagyobb, és pont ezért olyan tökéletesen illeszkednek egymásba.

- Én is, de most már menjünk, hatkor nyitunk – húztam el végül kezemet, ami csak úgy égett a hirtelen jött hiányérzet miatt. Mint mikor a kirakós cseles darabja végül passzol valahova, de csak azért is elmozdítják onnan... Soha nem szerettem a kirakóst, nem voltam jó benne. Nem passzoltak a darabok, pont úgy, ahogy én sem passzoltam sehová.

Kulcsomat zörögve előkaptam, majd Chanyeolt előre tessékelve beengedtem magunkat a kávéházba. A riasztó azon nyomban jelzett egyre gyorsuló csipogásával, ezért az apró kis kulcsot behelyezve a megfelelő lyukba leállítottam és visszazártam a bejárati ajtót. Felkapcsoltam a lámpákat, majd jobbra fordultam a bárszékekhez és levettem az asztalokról. Balra a hosszú kanapé és a kis asztalok voltak, amiken rajta hagytuk a székeket tegnap este. Próbáltam célozgatni a fiúnak pár biccentéssel, hogy akár segíthetne is ahelyett, hogy zsebre dugott kézzel, megszeppenve követi tekintetével mozdulataimat.

- Levennéd a székeket, kérlek? - kértem meg végül, miután láttam, hogy a fogaskerekek lefagytak agyában.

Először szemöldökét ráncolva nézett vissza rám, de szerencsére hamar nekilátott a munkának és egy pillanat alatt végeztünk, otthonossá varázsolva a helyet. Ahogy beljebb értünk, Chanyeolt betereltem a pult mögé. Idegesen lépkedett előttem hosszú lábaival, láthatólag nem érezte otthon magát, nem tudta merre szabad állnia és mihez szabad hozzá érnie. Folyamatosan háta mögé pislantott, bár nem tudtam eldönteni, hogy azt nézi, ledönt-e valamit, vagy azt ellenőrzi, ott vagyok-e mögötte.

- Ez a hátsó rész, a konyha, bár nem igazán főzünk, nem tudom feltűnt-e, mikor bejöttél – magyaráztam. - Ennek ellenére konyhának hívjuk, mert itt mosogatunk, itt van a hűtő, meg ilyen takarítószerek is. Az ott az iroda, de elég kicsi, főleg Minseok használja, amikor papírmunkája van, vagy pénzt számol – mutattam még hátrébb a kis ajtón túlra, ahova már ment is volna be, de mivel egyelőre semmi keresnivalója ott, vissza is tereltem. Nagy füleivel figyelmesen hallgatott, néha bólintott, de kérdezni nem volt még alkalma. - Vetkőzz le nyugodtan. - A fogas felé böktem, ahova én is épp a kabátomat akasztottam, de ő nem mozdult. - Mi van, ebben akarsz kávét főzni? - kérdeztem huncut hangsúllyal, és végig mértem hosszú fekete kabátját.

- Nem, dehogy – húzta le gyorsan a cipzárját, ami alatt egy fehér inget viselt, fekete gallérral és egy fekete csíkkal középen, eltakarva a gombokat.

- Hát, imádkozz, hogy nem teszed tönkre ezt a szexi ingedet – nevettem fel, ahogy elképzeltem, hogy szegénynek pár óra múlva talán tele lesz kávéfoltokkal az egész ruházata.

- Szexi? - kapta fel a fejét, én pedig teljesen lefagytam. Miért? Miért mondtam azt, hogy szexi? Egyáltalán nem szexi! Azonnal elfordultam és torkomat megköszörülve próbáltam rendbe szedni arcvonásaimat. - Hát, akkor talán tudsz adni egy másikat? - érdeklődött, bár elég félénk hanggal. Szinte öntudatlanul fordultam vissza felé, de a látványra nem számítottam. Chanyeol ujjai fürgébbek, mint az ember hinné, hisz' majdhogynem teljesen kigombolva állt már előttem, csupán az utolsó kettővel elidőzve egy kicsit. Ajkaim szétnyíltak, torkom kiszáradt idegességemben. Soha, senki nem volt még ennyire gátlástalan előttem, főleg nem első találkozáskor, hogy már rögtön levetkőzzön, ő most mégis arra készült. Talán másoknak ezzel nem lenne semmi problémája, de én sajnos nem tartozom azon emberek közé.

Bár szinte sokkot kaptam, nem bírtam megmozdulni. Minden egyes fedetlen centiméterén végig vezettem tekintetem, és csak reméltem, hogy nem veszi észre, mennyire nehezemre esik nem őt figyelnem.

- Nem! - krákogtam végül, mikor már teljesen levette magáról a fehér ruhadarabot. - Vedd vissza! Adok kötényt – rohantam be az irodába. Egy pillanatra megálltam az ajtó mögött, hogy egy mély lélegzetet vegyek, de nem húzhattam sokáig. Jobb oldalt a számítógép és a nyomtató mellett volt egy polc, amiben kötényeket, kesztyűket, pulcsikat és egyéb fontos céges kiegészítőt tartottunk. Gyorsan kivettem egy friss rózsaszín kötényt és bár nem túl lelkesen, de visszasiettem Chanyeolhoz. - Tessék – nyújtottam felé, véletlenül se rá nézve fedetlen mellkasára. Öltözzön már fel! - Volnál szíves begombolni? - Nem tudtam kontrollálni idegességemet, bár goromba se akartam lenni.

Nem akartam megbarátkozni a gondolattal, hogy ilyen reakciót váltott ki belőlem egy férfi testének látványa. Eddig soha nem öltöztem más előtt, ezért hozott valószínűleg zavarba Chanyeol meggondolatlan cselekedete. Mindenesetre nem gondoltam túl illőnek viselkedését, amit később nem restellek megemlíteni neki, ha kicsit megnyílunk egymásnak. Akármennyire is közvetlen, szeretem meghúzni a határt.

A fiú csak halkan felkuncogott és visszagombolta ruháját, bár nem olyan gyorsan, mint ahogy azt levette.

- Muszáj a rózsaszín? - Fintorogva ugyan, de felvette, azonban arcára volt írva, hogy ez nem a kedvenc színe.

- Minseok ízlése már csak ilyen – vontam vállat. - De most már késésben vagyunk. Gyere – húztam magam után a bárba. - Csinálnunk kell csokit, filteres kávét, hideg teát és elő kell készítenünk a süteményeket is – soroltam fel, ujjaimmal számolva a teendőket. - Kezdjük a csokival. - Megragadtam a tálat és a kakaókeveréket. Az instrukciókat hangosan felolvasva kezdtem magyarázni, miből mennyit és hogy keverjen el - … és ne legyen csomós.

Hevesen bólogatva keverte szépen a csokoládét, ügyelve az egyenletes tempóra. Szemöldökét ráncolva koncentrált, hogy félre ne öntse, ezzel elég komolytalan kinézetet adva magának. Kezei görcsösen markolták a habverőt, erei már-már kidülledtek, olyan erősen szorította. Ajkaimat beharapva próbáltam visszatartani a mosolygást – Hé! - szóltam rá, mikor már túl gyorsan keverte és jó pár csepp ruháinkon landolt.

- Áh! - kiabált ő is, de legalább megállt a keze és nem borította ránk az egész tál csokit. - Ne ijessz meg többet – morogta mély hangján.

- Bocs – böktem oda, majd inkább kivettem kezéből a habverőt és lefedtem a tálat. Mogorva hangsúlya miatt inkább elfordultam és más teendő után néztem.

Nem tudom, hogyan, de hatra pont kész lettünk mindennel, ami kisebb csodának tudható be. Talán nem lesz vészes ez a gyerek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtattam magam.

- Egyelőre maradj itt – mutattam a kasszára és beléptem a kódommal. - Itt leszek végig melletted, ne aggódj. - Ideges arckifejezését látva a vállára raktam kezem és egy biztató mosolyt küldtem felé, de ő rám se nézett, elfoglalta magát a kávék és sütemények neveinek memorizálásával.

- Ez mi? - bökött rá egy italra.

- Latte Machiato – válaszoltam, bár nem lehettem nagy segítségére, ugyanis ugyanez szerepelt a képernyőn is. Úgy nézett rám, mint aki épp a világ legrosszabb viccét hallotta. - Ja! - esett le hirtelen, kínos nevetésemmel próbálva elterelni bénázásomról a figyelmet. - Ne haragudj, korán van még. Szóval ez ugyanúgy készül, mint a Latte, csak a kávét a tej után öntöd a pohárba, míg a sima Lattenál először a kávé és rá a tej. Érted? - Hogy megértse, valamilyen oknál fogva a kezemmel bugyuta mozdulatokkal imitáltam a kávékészítést. - Nem érted – ráztam a fejem. Arcomat tenyerembe temetve sóhajtottam fel. Talán mégis lesz pár problémánk.

Türelmesen vártam, hátha megmozdulnak a fogaskerekek, és …

- Értem – szólalt meg hirtelen. Bárcsak elhinném.

- Közelítsük meg máshogy a dolgot – mosolyogtam rá.
Szemei úgy csillogtak, mint amik készen állnak beszívni magukba minden információt, amit eléjük helyeznek. Szinte láttam, mennyire éhezik a tudásra, hiába csak kávékról beszéltünk. Egy pillanatra el is feledkeztem, mit akartam kérdezni, úgy elvesztem tekintetében. A lehető legtermészetesebben enyhén megráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám hessegetni gondolataimat. Úgy éreztem, olvas a lelkemben. Hogy mindent tud rólam, a legféltettebb titkom is úgy tárulkozik ki ellőtte, mint vékony könyv egy kisebb szellőnek.

- Szoktál kávézni? - tettem fel a kérdést egy rövid csendben lét után.

- Igen – bólogatott. Vártam, hátha kifejti, mit szeret, de csak a némaság követte. Miért ilyen visszafogott? Olyan bátornak és pimasznak tűnt fél órája, most meg itt motyog össze-vissza.

- Mit szoktál inni? - szegeztem neki a következő kérdést. Könyörgőm, csak rendes választ adjon, és na azt, hogy...

- Hát... kávét – vakarta meg fejét, mire legszívesebben lefejeltem volna valamit. - Americano-t – mentette a menthetőt. Talán nem volt túl biztató a homlokomon duzzadó ér.

- Tudod, hogy készül? - Előre féltem a választól.

- Forró víz...? - motyogta az orra alatt. Huh. Nem is rossz annyira.

Valószínűleg láthatta az arcomon, mennyire megkönnyebbültem, mert az ő szemei is egyre vidámabban csillogtak. Látszott rajta, hogy most egy kis sikerélmény után már sokkal több kedve van tanulni.

Elismerően bólintottam és már tettem volna fel a következő kérdést, mikor belépett az ajtón egy szőke, kissé viharos kinézetű lány. Haját a szél összekócolta arcát pedig alig lehetett látni a nagy sáltól, amit vastagon körbetekert nyakán – és azzal együtt a fél fején.
- Kávét! Könyörgőm – borult előre, táskáját ledobva a pultra, hogy aztán elveszve abban megkeresse tárcáját.
- Nem festesz jól, Marie – vigyorogtam rá a lányra. Marie egy törzsvendégünk volt már lassan három éve, minden reggelünk vele kezdődött általában, mert ő volt az első ember, aki betévedt a boltba. Mivel egy pékségben dolgozott a belvárosban, elég korán kelt minden nap, és ha szabadnapja is volt, akkor is benézett egy kávéra. Igazi függő.
- Hagyj, Baekhyun, vagy megsütlek téged is és eladlak limitált kiadásban, aztán felmondok – morogta.

Miközben Marie továbbra is a tárcáját kereste, én a kávégép elé állva beüzemeltem a masinát. Egy öblítés után már készen is állt, kimértem a kávét, lepréseltem majd felnyomtam a kart. Egy gombnyomás és már csordogált is a fekete életmentő folyadék.

Marie, Chanyeolhoz hasonlóan fekete kávét ivott minden reggel, állítása szerint a tejtől olyan dagadt lesz, mint én. Hát nem kedves? Én persze nem hiszek neki, tökéletes alakom van, nem árt neki napi három, esetleg négy cappuccino. Sőt, jót is tesz velem.

Míg vártam, hogy lefolyjon az espresso, Chanyeol felé pillantottam, aki félve méregette a szőke lányt maga előtt.
- Baekhyun – hallottam meg Marie nyájas hangját valahonnan a táskája – vagyis inkább zsákja – mélyéről.
- Mondd, szívem – válaszoltam hasonló hangnemben. Chanyeol szemei tágra nyíltak, gondolom nem tudta mire vélni becézgetésemet. Reakciójára csak vállat vontam, mivel ez elég megszokott volt kettőnk között. Egy próbanapos miatt nem akartam máshogy viselkedni, mint általában.
- Nem hoztam pénzt – emelkedik fel végre, de ekkor egy olyan dolog történt, amitől majdnem leforráztam Chanyeolt is és magamat is. Marie egy akkorát sikkantott, hogy kis híján elejtettem a poharat, miközben forró vizet engedtem a kávéra. Chanyeol hátraugrott és magában káromkodott valamit halkan, de én még így is hallottam, és az sincs kizárva, hogy Marie is értette. - Megijesztettél! - csapkodott a levegőbe a szőke hajú Chanyeolra mutogatva. - Ki vagy? - mutatott rá kinyújtott karral, szinte már hozzáérve a magasabb homlokához.
- Marie! Ne ijeszd már el az első napján – dorgáltam meg óvatosan, de nem tudtam visszafogni kuncogásom. - Mellesleg most majdnem leforráztam magunkat miattad – fűztem hozzá csak úgy mellékesen, de nem igazán hatottam meg. - Ő Chanyeol, ez az első napja, és valószínűleg az utolsó is, mert ilyen ijesztő vagy és többet nem akar visszajönni miattad.

A lány csak pufogott magában, Chanyeol meg se mert szólalni, inkább hátrébb húzódott és onnan méregette a lányt, nem túl kedvesen. Te jó ég, ez a srác tényleg ilyen félénk? Az ember azt hinné, ilyen magas ember nem fél semmitől, pláne nem egy alig százhatvan centis, szőke barbibabától, de hát mindig vannak meglepetések, nem?
- Mellesleg majd holnap akkor duplán fizetsz.
- Köszi. - Leraktam elé a kávét, mire mint egy drogos, úgy kapott utána és ivott bele. Vicces látványt nyújtott, minden reggel ugyanaz történt. Megragadta, azonnal beleivott és leforrázta magát. Nem tanult a balesetekből.

Szelíd mosollyal az arcomon néztem, ahogy kilép a boltból egy Marie-féle legyintés kíséretében, majd lassan elsétált az üzlet előtt és végül eltűnt a szemünk elől. Megköszörültem a torkom és újra Chanyeolra szenteltem a figyelmem.
- Szóval, tudod mi az a Cappuccino? - tettem fel a következő kérdésem, de a fekete hajú nem úgy tűnt, mint akit annyira érdeklik a kávék jelen pillanatban.
- Ki volt ez? - Hangjából érződött a sértettség, amit nem csodálok. Marie stílusa nehezen kezelhető, nem Chanyeol lett volna az első, akit elijeszt tőlünk, én viszont nem tudtam rá haragudni. A sötét hajú se hiszem, hogy konkrétan félt volna, valószínűleg csak nem szokta meg a vendégek viselkedését. Én már megedződtem az évek alatt, de még ennek ellenére is volt, hogy egy-két vendég rendesen elrontotta a napomat – bizony, Marie is ezek közé tartozott alkalmanként. Így hát nem meglepő, hogy nem lett a szíve csücske a lány első látásra.

Talán pár hónapja történt, mikor elhívtam őt egy mozira, és bár bunkó stílusát nem hagyta otthon, eljött velem. Nem akartam semmi komolyat, csak azt szerettem volna, hogy anyáék békén hagyjanak egy kicsit. Ezért volt csak bátorságom elhívni őt, tudtam, hogy nem érdeklem, viszont a barátjának tart. Velem se volt más a helyzet, így nem volt kínos a dolog egészen addig, míg anyám úgy nem gondolta, hogy a nagy randi alkalmával meghívja hozzánk egy vacsorára.

Igazán meglettünk volna a két-három órás kínos hazudozás nélkül, de sehogy se tudtuk lemondani a vacsorát. Talán még az se lett volna baj, viszont az én agyam is akkor akarta felmondani a szolgálatot. Szentimentális pillanatomban úgy döntöttem, adok a lányoknak még egy esélyt, és megpróbálom Marievel, ezért búcsúzóul... elcsattant egy csók. Aztán egy pofon.

Mindezek ellenére jót nevettünk rajta másnap, a lány pedig elkönyvelt engem reménytelen melegnek, aki még saját magának se ismeri be. És tényleg, még magamnak se ismerném be, szerintem egyszerűen csak nem találtam meg azt a lányt... Ezeket a gondolatokat mindig próbálom a lehető legmélyebbre suvasztani lelkemben, hogy véletlenül se kelljen velük foglalkoznom, ahogy most is, lelki szemeim előtt elhessegetem ezt az édes-keserű emléket.

- Marie – válaszoltam. - Egyszer megcsókoltam – nevettem fel kínosan. Magam se tudom miért említettem meg.
- Aha – fordult előre és beletemetkezett újra a kassza tanulmányozásába.
- Jófej, hidd el – próbáltam meggyőzni, de csak egy vállrándítást kaptam válaszul.
Fogalmam sincs, mi ütött belé, de láthatólag Marie nem lett a kedvenc vendége. Idegesen lépkedett ide-oda a menüpontok alatt, ami nem hiszem, hogy akár egy kicsikét is megmaradt volna fejében.

Pár percet vártam, hogy lenyugodjon, láthatólag még mindig a lányon kattogott az agya. Nem értettem magam, legtöbbször csak ledaráltam a munkát az újaknak. Vele viszont úgy éreztem, egy nagy hibát követnék el, ha nem szentelném neki a figyelmem. Látszott rajta, hogy próbál koncentrálni. Szemei le-fel ugráltak, gondosan végig olvasva minden egyes ételt és italt, ami megtalálható a menünkön.

Hirtelen viszont meguntam és kezemmel csuklójánál fogva elfordítottam a képernyőtől, amitől szemmel láthatóan meghökkent.
- Ne legyél már ilyen ideges – ráztam a fejem és a kávégép felé intettem fejemmel. - Ne memorizáld anélkül, hogy tudnád, mit csinálsz. Gyakorolj velem.

Chanyeolt magam után húzva a kávégép felé vettem az irányt. Magamhoz vettem a tejesköcsögöt és kibontottam egy tejet a hűtőből. Lopva a fiúra pillantottam, aki laposakat pislogva leste minden egyes mozdulatom. Jól esett a figyelme, bár akkor még nem tudtam, hogy hiába tűnik úgy, hogy tanul, figyel, memorizál és elsőre megért mindent... közel sincs úgy. És életem legkatasztrofálisabb napja vette kezdetét.